Bemutatkozás

Pici babaként olyan lehettem, mint a kicsattanó magból előbújó, sarjadó, piciny csíra, mely finoman, kitartóan nedvesség után kutat a földben. Így kerestem én is a szeretet és a figyelem cseppjeit újdonsült családom talajában.  Figyeltem a rezdüléseiket, hogy kihez, hogyan lehet kapcsolódni, kinek mi lehet a baja, én okoztam-e, tehetek-e bármit, hogy könnyebb legyen neki, ezáltal nekem.

Ezt a tökélyre fejlesztett szuperképességemet nagyon jól tudom kamatoztatni játékvezetőként vagy konzulensként. 💖 Az ő jóllétük lett a túlélésem legfontosabb küldetése, szépen lassan, de biztosan megtanultam, hogy a saját szükségleteim utólagosak vagy nincsenek, hogy bizonyítanom kell, hogy elég jó vagyok és teljesítenem kell, hogy szeressenek vagy legalább is figyeljenek. Vagy legalább is "...nek". 😅

Természetesen mindenhol a maximumon teljesítettem, nem volt más opció. 

Próbáltam megfelelni, jó lenni, fiú lenni, önjáró lenni, nem gondot okozni. Pedig a kicsi Évi nagyon is szeretett kiscsajos dolgokat csinálni, babázni, énekelni, sárból főzni, halandzsázni, melyet meg is tehetett a kis bunkerében, a kis álomvilágában - ÉviLandben - visszavonulva, ahol számít, ahol fontos, ahol látják, értik, érzik, ahol úgy szeretik, ahogy van, ahol megölelik, megsimogatják és azt mondják: köszönöm hogy vagy, olyan jó hogy vagy, így vagy jó, ahogy vagy!

Múltak a boldog gyermekévek, kiröppentek a nagyok, „csak” én maradtam az üres fészekben, melynek hangoztatása szintén nem dobta fel az önértékelésemet. 😔

Majd kamaszkorom hajnalán 15. szülinapom előtt 3 nappal Apukám összeesett az úton és 43 éves korában meghalt.  Nem csak a gyász terhe rakódott gyenge kis lelkemre, vállamra, hanem gondoskodó rokonok ukáza: „Legyél erős! Vigyázz Anyára!” 

És ezzel kezdetét vette egy depresszióval tarkított 25 éven át tartó patológiás gyász.

17 éves koromban megismerkedtem a szerelmemmel, aki tiszta Anyukám – persze ezt akkor még nem tudtam, és manapság szoktam vele viccelődni, hogy a férjem inkább Anyukám gyereke, mint én, ha válunk, Anyu Gabival marad 😆- és mivel ismerős volt, komfortos volt, hozzá is mentem feleségül. 

Lett egy csodaszép gyermekünk, akit 20 évesen, szinte még sérült gyermek-anyaként hoztam a világra, és én is jócskán traumatizáltam. 😔

Baba és kisgyerek korával nem volt baj, nagyon vártam, nagyon szerettem, megadtam mindent, amit én is vágytam volna. Az oviban kezdődtek az elvárások, hogy milyennek kellene szegénykémnek lennie, hogy gyönyörű gömbként be tudjuk passzírozni egy kocka formába, és én is csordultig elvárásokkal teli felnőttként asszisztáltam ehhez.

12 éves korában, egy szilveszteri rendezvényen a szemébe nézve láttam meg, ébredtem rá, hogy mit művelek szegény gyermekemmel, hogy ez nem én vagyok, ez nem akarok lenni! Változtatnom kell! Segítség kell!

Jöttek az önismereti, önfejlesztő könyvek, és az “oké, jó, de hogyan?!?!” elhatalmasodó tehetetlenség érzése.

Jártam coach-hoz, kineziológushoz, majd pszichológushoz. Már baromi asszertív voltam, tudtam, mit szabad és hogyan kell mondani, de igazából szétfeszített a düh és éreztem, valami legbelül még nagyon nem ok!

Ekkor jutottam el egy szomatodráma téli elvonulásra. Nem tudtam pontosan, mi ez, csak el akartam vonulni. Megérkezésemkor Laci odalépett hozzám, bemutatkozott és megölelt. Varázslatos élmény volt, csodaszép emlék maradt, mert addigi életemben még soha nem éreztem vadidegen embertől – sajnos ismerőstől sem - ennyi szeretetet, melegséget és biztonságot. Majd megismerkedtem a SzomatoDrámával® és Ibussal, ahol új születés élményt élhettem át. 💖✨. 

Ezzel az átrendező, gyógyító, új élménnyel és a szomatodráma iránti elköteleződéssel a szívemben tértem haza, és vetettem bele magam a tanulásba, hogy segíteni tudjak másoknak is.

Hitem, elkötelezettségem, lelkesedésem, szeretetem a módszerek iránt töretlen! Hálás vagyok!

Szeretettel várlak! Bátran vedd fel velem a kapcsolatot!